"...Go my own way..."

vége...

"Úgy érzem magam,mint egy elszáradt kóró"

Vége van. Vége a nagy szerelemnek. Elhidegültünk egymástól és már egyáltalán nem beszélünk. Őszintén szólva fáj, hogy nem tudjuk megbeszélni a problémáinkat. Megint egyedül maradtam a gondjaimmal. És az fáj talán a legjobban, hogy karnyújtásnyira közel engedtem a szívemhez. Megbíztam benne, úgy ahogy eddig kevés férfiban. És megint eldobott. Az sms-ekre nem válaszol, ha látja, hogy hívom nem veszi fel. Ráadásul már valami barátnő pótló lánykát is beszervezett magának:) nem lacafacázott sokáig.

Azt hittem minden működik...A családjával jól kijöttem, mondhatni befogadtak:) A haverjai....áhh irtó aranyosak. Puszi szinten vagyok valamennyiükkel:) De lehet, hogy csak a fővezér miatt...de én akkor is úgy érzem elfogadtak. A múltkor még az Uram is meglepődve mondta, hogy mennyire kedvelt a brigád, szépen beilleszkedtem:) Nem kicsit voltam büszke magamra:$ Aztán lehet, hogy tényleg csak mutogatni akart. Mivel elég gátlástalan és nyíltszájú tudok lenni nem akadály kapcsolatot teremtenem akár egy ekkora kanbandával(: Nekem akkor is fura.. Épphogy betöltöttük az egy hónapot 180 fokos fordulatot vett. Eddig napi szinten sms-eztünk, volt, hogy felhívott hajnali 2-kor, hogy van 10 percem arra hogy összekészüljek,mert rögtön itt van értem:) éreztem, hogy fontos vagyok neki... de aztán előfordult, hogy elmúlt éjfél és nem érkezett meg a napi helyzetjelentés. Aggódtam. Sms-t írtam azonnal, hogy haragszik-e rám...Fél óra eltelt. Semmi válasz. Felhívtam. Haverjánál iszogatott. Eddig nem volt akadály, hogy mások előtt beszéljen, de én csak egy sms-t vártam, hogy minden rendben, nem haragszom kicsim...

Mindent ráfog a munkára. Jó, én tényleg elhiszem, hogy sokat dolgozik, hiszen láttam. De ebédidő csak van?! Vagy 5 percre csak kiugrik pisilni?! persze kifogás mindig van...Végül az idő mellett döntöttünk... Kicsivel több, mint 2 hete kaptam az oltást a főnöktől is, meg Miatta is idegbeteg voltam. Akkor kezdtünk elhidegülni. Hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy "meglátogatom" a munkahelyén...Meglátogatni..jaaa...szépen elástam a szemében magam. Ugyanis kiborultam. nem tudtam, hogy sírjak vagy ordítsak. Szörnyen megalázó volt. Szánalmasnak éreztem magam. A Hozzá vezető úton már jó előre kigondoltam mit fogok mondani. De élesben nem jutottak eszembe a szavak. Csak a könny volt a szememben. Ő tanácstalanul állt és azt kérdezgette, hogy "Bántottalak?". Azt feleltem "Nem". De látta rajtam, hogy zavart vagyok és valójában vele van gondom. Persze mindent ráfogtam a melóra. Végtelennek tűntek az elkövekezendő percek, mikor csak egymás szemébe néztünk. Azt hittem már sohasem lesz vége. Nem ért hozzám, nem csókolt meg...Persze amikor ezt is megemlítettem neki egyből magához húzott..Pff.. Mélyen a szemébe néztem és megkérdeztem "Mit akarsz?" azt felelte, hogy "Nem akarok szakítani". Mondom én sem. "Akkor időt kérsz?"-kérdeztem. De ezt a kérdést egyfajta udvariasságból tettem fel. Olyasfajta választ reméltem, mint például "Dehogyis kicsim, minek? Minden rendben van, majd szakítunk időt egymásra!"-erre teljesen mást kaptam. Igennek felelt a kérdésemre. Nem akartam hinni a fülemnek. Kérdezem "Mennyit?" azt mondja 1 hetet. És mondom addig nem is beszélünk? Erre azt felelte de, majd keressük egymást. Meglepődve álltam, valamiféle biztos pontot kerestem a szemében. Megijedtem a határozottságától. Láttam rajta, hogy elszánt. De ezt a fajta mimikát, amit akkor láttam, még sohasem mutatta. Abban a percben iszonyat nagy félelmet éreztem...félelmet..hogy elveszítem. nem tudtam mit mondani. Mondta, hogy vissza kell mennie dolgozni. Mondtam, hogy nekem meg megy a vonatom.."Akkor majd beszélünk"-így váltunk el.

Az első pár napban szinte belehaltam a fájdalomba. Csalódott voltam. Nem keresett, nem hívott. Szombaton bulizni voltunk barátnőmmel. A vonatra várva az exe sms-eit olvasta fel hangosan. Idézeteket, verseket, személyes beszélgetéseket. Egy vers nagyon megtetszett. Nem tolakodó, nem követelőző. De mégis az a fajta "sokat jelentesz" sms. Szombat éjjel elküldtem neki. Pontban hajnali 3-kor. Bizakodva figyeltem éjjel a telefont. De semmi válasz. Jó-gondoltam. csak egy vers. Mit reagálna rá végülis?! hagytam...Kedden nem bírtam tovább, hogy 4 napig nem beszélünk, iszonyatosan hiányzott. Nem tudtam mi van vele. Ismét sms. Ezúttal napközben, fél 11kor. Volt ebben az sms-ben bocsánatkérés, kedveskedés, kifejeztem mennyire hiányzik. De erre sem jött válasz. Komolyan kezdtem aggódni a kapcsolatom miatt. Éreztem, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás és elveszítem. Megfogadtam, hogy megvárom míg ő keres. Csütötökön lejárt az 1 hét. Éjfél után küldött egy semmit mondó sms-t, hogy bocs h eltűnt, összejöttek a dolgok. Ennél kicsit többet vártam. legalább egy "Hiányoztál"-t. De semmi. Azért visszairtam neki kedvesen. Nem irt választ. Pénteken megkérdeztem tőle, hogy nincs-e kedve átnézni hozzám. Mosolygós szmájlival a végén...válasz nuku. Először a türelmetlenségtől felbuzdulva telefonon akartam választ csikarni belőle, mert úgy látom full nem érdekli, hogy együtt vagy külön. Hívtam 3x...hangpostáig csörgettem. Majd visszahív egy fél óra múlva. Valami csajjal vagy csajokkal volt -.-" Állítása szerint kollégák...Nem tudott beszélni. Mindenre az volt a válasz, hogy "Dolgozok" és "Majd megbeszéljük". Úgy volt, hogy a héten átjön és beszélgetünk kettőnkről.Minden más fontosabb volt. Így hát felajánlottam, hogy én megyek át hozzá. Nem tetszett neki az ötlet. Feladom. Ugyanazt csinálja mint R. Szó nélkül akar lelépni. Nem tudom mit és hol rontottam el. Nem hajlandó beszélni se velem. Azt reméltem, hogy az 1 hét szünettől észhez kap, hogy milyen keveset vagyunk együtt. Erre csak romlott a helyzet. Én már nem látok kiutat..Nem tudom elképzelni magunkat, hogy folytassuk. És ha folytatnánk is..mennyi idő múlva következik be megint mindez? Nincs erőm harcolni. És ő sem fog. Ezt megmondta. Viszont ahhoz is gyáva, hogy kimondja a végszót..de én már mindenhol átállítottam magam egyedülállóra:) tudom mi a szitu..nem egyszer éltem át. Így akar véget vetni. Már talált is a helyemre mást. Pedig állítólag " Ő nem olyan". Dehogynem. Mindegyik egyforma. Most mit kéne tennem? Adjak még több időt? Ez mire lenne jóó?:/ semmin nem változtatna úgy érzem. Viszont nem fogom többet zaklatni sem:) Ha nem hív, hát vége. És nem töri magát, hogy találkozzunk. Ennyit értem és pont. Viszont nehéz ilyen könnyen feladni:S  Viszont bűntudatom van ha mással beszélgetek, mert még nem mondtuk ki.... Persze nem akarok senki mást helyette, csak olyan mintha már vége lenne, de közben úgy érzem megcsalom. Mit tegyek? Mondjam ki én a végszót?:(